BÁRDOS LAJOS, ÁDÁM JENŐ, KERÉNYI GYÖRGY ÉS BORS IRMA VISSZAEMLÉKEZÉSE

____________________

 Az alábbi beszélgetéseimre Bárdos Lajossal és Ádám Jenővel 1977-ben, Kerényi Györggyel és Bors Irmával 1981-ban került sor. Kodály Zoltán egykori tanítványaiként, kulcsfontosságú szerepet töltöttek be zenepedagógiai intencióinak sokoldalú, küzdelmes megvalósításában. Hiteles visszaemlékezéseik a Kodályhoz fűződő tanulmányi éveket és az ösztönző útmutatását követő tevékeny évtizedeket idézik föl.

_____________________

 I.

         Fontos feladatunk, hogy mind mélyebbre ássunk Kodály pedagógiai elgondolásainak a gyökeréig. Hogyan kezdődött, hogyan alakult? Milyenek voltak Kodály Zoltán első tanári élvei a Főiskolán? Olvashattuk a Tizenhárom fiatal zeneszerző című cikkében[1], miképpen kelt védelmére zeneakadémiai növendékeinek, legelső osztályának, miképpen szállt síkra értük, amikor támadták őket és bemutatkozásuk teljes értetlenségbe fulladt. Ez a cikk azért is érdekes számunkra, mert sűrített programba foglalja Kodály zenepedagógiai elveit.

         „[…] a magyar zeneéletet, ha nem akarjuk, hogy egy kis, idegen műveltségű körre szorítkozzék, át meg át kellene itatni a népzenével.” Ám: „A zeneszerző növendékeket, különösen míg kezdők, nem terhelem túlságosan népzenével. Nem akarok mesterségesen ,nemzeti zeneszerzőket’ tenyészteni.” Végül pedig: „A magyar zenét nem mi találtuk ki. Megvan az már ezer éve. Mi csak ápolni, őrizni akarjuk a régi kincset, és ha olykor megadatik nekünk, gyarapítani.”

        Kodály legelső osztályának egyik legkiválóbb növendéke: BÁRDOS LAJOS. Hogy zenei életünk mennyit köszönhet pedagógiai, zeneszerzői, zenetudományos munkásságának, az valósággal felbecsülhetetlen. Pályája kezdetétől fogva minden erejével az ország zenei fölemelkedéséért küzdött, és küzd ma is fáradhatatlanul. A Zeneakadémián tanári éveiben nyolc különböző tárgyat tanított, ezekből hetet az új énekes mozgalom föllendítésével kapcsolatosan őmaga kezdeményezett, és maga alakított ki.

         Hogyan emlékszik vissza Bárdos Lajos Kodály tanári módszerére, a vele való zeneakadémiai találkozásra?

         – Kodály Zoltánt a Tanácsköztársaság bukása után kétévi szilenciumra ítélték, majd 1921-ben visszakerült a Zeneművészeti Főiskolára. Nagy szerencsénkre 1921-től 25-ig növendékei lehettünk. Talán a jobb érthetőség kedvéért a pedagógiájáról való mondandómat két részre tagolom: az első a tananyag, a második a módszer. Ami az anyagot illeti, maximális stílusteljességre törekedett. Alighanem ő a világ egyetlen zeneszerzés tanára, aki a tanítást dobperiódus komponáltatásával kezdte, csatlakozott ahhoz az általános felfogáshoz, hogy a zene legősibb eleme a ritmus. Más tanár kezdetben többnyire kis zongoradarabok komponáltatásával fog hozzá a tanításhoz.

        – Kodály volt az első és annak idején az egyetlen tanár, aki Bach elé kanyarította a munkát: tanítványaival rendkívül alaposan tanulmányoztatta Palestrinát, olyannyira, hogy az összkiadásból százszámra íratott ki velünk példákat. Az első évben csak Palestrina ellenpontot tanultunk, ezután következett Bach, majd a bécsiek és a romantika mind elmélyültebb elemzése. Ami ellenben hiányzott, az a legújabb zene ismertetése. Hogy Kodály Zoltán miért tartózkodott ettől? Nem mondta soha, de talán azért, mert nem akarta a maga stílusát senkire sem rákényszeríteni.

        Megint csak a Tizenhárom fiatal zeneszerző című cikkéből[2] idézek: „Az egyéni öröklött hajlamokból kell kiindulni. Mert még a kisebb tehetségnek is határozott egyénisége van, és csak a maga belső áramlatai irányában fejlődhetik. Itt hibáztam talán legkevesebbet. Elértem azt, hogy a tizenhárom közül kettőt sem lehet összetéveszteni, annyira különböznek egymástól.”

        – Az utolsó évben – folytatja Bárdos Lajos – Kodály szabadjára engedte növendékeit, stilisztikai kérdések tekintetében sohasem igazította útba őket, csak az önmaguk anyagának keretein belül szólt hozzá munkájukhoz. Kodály egyik emlékezetes mondása ez volt: „Zeneszerzést nem lehet tanítani, kifejezési formáját, módját mindenki maga kell, hogy megtalálja.” Kodály sosem bírálta őmaga a növendékei kompozícióit, inkább arra szorította hallgatóit, hogy egymás munkáját bírálják meg. Ő többnyire szó nélkül végighallgatta a műveket, konkrét tanácsokat sosem adott. Ebben is egyedüli jelenség volt. Hagyta, lehetővé tette, hogy akiben él valamiféle tehetség, egyéniség, az szárnyaljon, szabadon bontakozzon ki. Tanácsként csak ilyesfélét adott: a zeneszerzőnek, akár támad valami ötlete, akár nem, mindennap kell valamit írnia, komponálnia, hogy megőrizze elméje, szelleme rugalmasságát, sőt fokozza azokra az alkalmakra, amikor valami zeneszerzői gondolat, elképzelés csírázik bennünk… Egy másik tanácsa: sose nyugodjunk addig, amíg a legjobb megoldást meg nem leljük. Kodály nemegyszer figyelmeztetett minket az érthetőség és a világos fogalmazás fontosságára, arra, hogy a zeneszerző mindenképpen a közönséghez szóljon, mert csak a bolond beszél önmagának.

        Vajon milyen tantárgyakat tanított őmaga?

        – Az általános nemzetközi gyakorlattal szemben minden résztantárgyat is maga tanított, nyilván abból az elgondolásból, hogy végül is minden összefonódik, egyvalamivé kerekedik. Vagyis ha a kérdéseket a különféle tantárgyakban más-másfelől közelítette is meg, a tanult anyag összessége azonos célú volt. Hogy mik voltak a tantárgyak? Összhangzattan, harmonizálás, – ezzel kapcsolatosan mindig hangoztatta, hogy a basszus legalább olyan szép dallam legyen, mint a szoprán. A szólammunkát igen fontosnak vélte, valamennyi szólamot külön-külön elénekeltette velünk. A további tárgyak: ellenponttan, formatan, hangszereléstan, transzponálás, partitúraolvasás. Emlékszem, a partitúraolvasás vizsgára az egyik növendéke Kodály I. vonósnégyesét szemelte ki. Kodály nem egyezett bele. „Talál maga jobbat is” – mondta. Ellenben amikor én Bartók Két képét választottam, Kodály szívesen fogadta.

        – Az 1925-ös záróvizsga tizedik és huszonötödik évfordulója alkalmából meghívta az osztályt a lakására, és rendkívül kedves, szívélyes hangulat alakult ki. Egyébként bámulatosan keveset beszélt. De kevés szóval is többre tanította növendékeit bárki másnál. Hogy szótlansága és az ő közismert igényessége hogyan hatott növendékeire? Akit ilyesmi elriaszt, az nem való zeneszerzőnek. Akinek pedig van mondanivalója, azt nem lehet víz alá nyomni. Neki nem az volt a szándéka, hogy mankóval támogasson, hanem hogy az izmainkat erősítse.

        – Csodálatos érzékkel, sasszemmel fedezte föl, kit milyen irányba lendít a tehetsége. Nekem azt mondta: „Magának érdemes lenne zeneelmélettel és vokális művekkel foglalkoznia.” Akkoriban eszembe sem jutott még, hogy ennek szenteljem életemet. Kerényi Györgyben a népzenetudóst, Ádám Jenőben a pedagógust látta meg.

        – Az első osztály növendékei közül öten – Ádám Jenő, Vásárhelyi Zoltán, Kerényi György, Kertész Gyula és jómagam – énekkarhoz kerültünk. Kottaanyagunk nem volt, könyvtárakban böngésztünk, magunk írtunk műveket, és kézzel másoltuk őket. Mindaddig, amíg föl nem fedeztük a kőnyomatos sokszorosítás lehetőségét. Kertész Gyulának támadt az az ötlete, indítsunk folyóiratot kottamelléklettel. Ez 1931-ben valósult meg Magyar Kórus címmel. Kodály figyelemmel kísérte munkánkat, és 1934-ben már ránk bízta a Székely keserves kinyomtatását. Ezt a művét aztán sok más olyan követte, amelyet velünk adatott ki. A Magyar Kórus kétezer példányban jelent meg, s vele párhuzamosan az Énekszó ugyanennyiben.

        – Ádám Jenő is, Kerényi György is Berlinben járt az 1930-as években, s ellátogatott Fritz Jöde nyilvános énekóráira, amelyeken a neves zenetudós és pedagógus a relatív szolmizáció módszerét alkalmazta. Ádámnak is, Kerényinek is ez a módszer annyira megtetszett, hogy Jödét meghívták Magyarországra. Jöde három előadást tartott Budapesten az énekoktatás korszerű módszereiről, amelyeknek egyik fontos eleme a relatív szolmizálás és ennek kézjelekkel való kifejezése. Kodály Zoltán nagy érdeklődéssel figyelte Jöde előadásait, majd őmaga is szorgalmazni kezdte nálunk a relatív szolmizáció elterjedését. Ezután hamarosan megjelent a Bicinia első füzete, s később sorra a többi pedagógiai munkája.

        – Kodály Zoltán életét s munkájának nagy részét a közoktatásnak szentelte. Inkább kevesebbet komponált, csak hogy elegendő ereje-ideje jusson a pedagógiai munkásságra.

        Kodály erről így nyilatkozott a felszabadulás után, első amerikai útján: „Sok időt fordítottam arra, hogy kórusokat írjak gyermekeknek és iskolai énekkönyveket állítsak össze. Azt hiszem, sohasem fogom sajnálni az időt, amely így nagyobb művek írására elveszett. Úgy érzem, ezáltal ugyanolyan hasznos munkát végeztem a közösségnek, mintha további szimfonikus műveket írtam volna.”[3]

        – Az első hivatalos áttörés – mondja Bárdos Lajos – Kerényi György Iskolai Énekgyűjtemény című tankönyve volt 1943-44-ben.

        – S ahogy az imént említettem, Kodály fedezte fel Ádám Jenőben a vérbeli pedagógust, és ő bírta rá a nyolc osztály tankönyvének a megírására. Ádám nyolc tankönyve 1948-ban jelent meg. Ami ma Kanadától Japánig Kodály-módszer néven ismeretes, az valójában Ádám Jenő műve. De meg kell mondanunk azt is, hogy ez a módszer Kodály útmutatása, szuggesztív ereje nélkül nem jött volna létre. Kodály egy-egy mondatba sűrítetten fogalmazta meg a biztatásait. Például: „becsüljük meg a sajátunkat”, „ne adjunk hamisított tápszert a gyereknek”. Kodály-módszer helyett pontosabb megjelölés a Kodály-koncepció, amelynek valóra váltásában több kiváló pedagógus működött közre. A végső kidolgozás, az óráról órára való felépítés munkája Ádám Jenő nevéhez fűződik.

        – Sajnos a nagy találmányokkal nemegyszer megesik, hogy az eszköz később céllá alakul át, és közben elvész az igazi cél, ami nem más, mint a zene megszerettetése. Semmiképp sem elegendő a technikai eszközök megismertetése, számonkérése. Azon kell igyekeznünk, hogy ezt mennél inkább kiegészítsük az általános zenei elemekkel, nehogy megrekedjünk az előkészítő fokon. Az iskolai zeneoktatást az egyetemes zene elemeivel és jelrendszerével kell gazdagítani. Ma a pedagógusnak az a legfontosabb feladata, hogy a technikai eszközöket – mint például a ritmusgyakorlatokat, a szolmizációt – a legszükségesebbre redukálja, és újraélessze a dal, az éneklés, a zene szeretetét. A célt emelje vissza céllá.

        1929-ben, Gyermekkarok című cikkében ezt írja Kodály: „Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját […] Sokszor egyetlenegy élmény egész életre megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége.”[4]

 

**********

 II.

         Ha Kodály Zoltán pedagógiai koncepciójának létrejöttét, kezdetét kutatjuk, utunk kétségtelenül ÁDÁM JENŐhöz is vezet. Hervadhatatlan érdemeiről, a zenepedagógia különféle ágaiban kifejtett sokirányú tevékenységéről méltatlanul kevés szó esik manapság. 1959-ben, erejének teljében került nyugdíjba, ezt megelőzőn harminc évig tanított a Főiskolán szolfézst, kamaraéneket, népzenét, módszertant, dalirodalmat; huszonöt évig vezette a Zeneakadémia énekkarát, egy ideig az operatanszakot, az ének főtanszakot és 1930-tól 59-ig az Ének- és Zenetanárképző tanszakot. A Magyar Énekoktatók Országos Egyesületének egyik alapító tagja, titkára és később elnöke. Gazdag életművéből ezúttal csak a pedagógiai vonatkozásokat ragadom ki.

        Ádám Jenő, csakúgy, mint Bárdos Lajos, Kodály első zeneakadémiai osztályának a növendéke volt. Előbb tanítóképzőt végzett, majd magyar, német, földrajz, történelem szakos tanár is lett, és éveken át párhuzamosan tanított minden iskolatípusban (több, mint nyolc esztendeig még azután is, hogy a Zeneakadémián óradíjas tanár lett).

        A vele való beszélgetés is két részre tagolódik. Az egyikben a Zeneművészeti Főiskola Középiskolai Énektanár- és Karvezetőképző tanszakának – illetve elődjének: az Ének- és Zenetanárképzőnek – a születéséről, a másikban az iskolai énektanítás módszerének megteremtéséről, alkalmazásáról esik szó. Ezeket mondja:

        – Amikor 1930-ban tanárként kerültem a Zeneművészeti Főiskolára, kétéves iskolai énektanárképző működött. Aki a tanfolyamból egy évet végzett el, énektanítói oklevelet kapott, aki két évet, az középiskolai énektanárit. Ennek az eredete még Kacsóh Pongrác nevéhez fűződött, aki annak idején a főváros tanügyi osztályának keretében külön foglalkozott az iskolai énektanítás kérdésével, és szorgalmazta, hogy az énektanítást szaktanítókra bízzák. Ez a kérdés korábban Sztojanovits Jenő fejében is megfordult már. Kacsóh kezdeményezésére hathetes tanfolyam alakult, erre jórészt zongorázni tanítókat vettek fel.

        – Később ezt a munkát Harmat Artúr és Karvaly Viktor folytatta. Harmat a tanfolyamot a Főiskolához akarta kapcsolni, ott azonban elhárították, mondván, hogy ez nem való művészeti tanintézetbe. A harc és a szervezés munkája évről-évre a továbbiakban is megújult.

        – 1930-ban Hubay Jenő hívott meg engem az énekkar vezetésére és szolfézs tanítására. Az utóbbit Molnár Antaltól vettem át, és a Főiskola egyetlen szolfézs tanáraként működtem azokban az években. Munkám többfelé ágazódott. Az én kezembe került az elemi és középiskolai énektanárképző továbbfejlesztése is. A tanári karban Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Karvaly Viktor, Zalánfy Aladár és Werner Alajos munkálkodott. Valamennyien jóformán ingyen, mai szóval társadalmi munkában tanítottunk, azzal az eltökélt szándékunkkal, hogy mindenképpen iskolai szaktanárokat nevelünk. A tanítási évek számát sikerült háromra fölemelnem. Munkánkba később Forrai Miklós és Vásárhelyi Zoltán is bekapcsolódott.

        – Az 1940-es évek elején a tanszakot négy évre terjesztettem ki, és megkíséreltem, hogy az egyetemmel kapcsoljam össze. Ez azonban akadályokba ütközött. A fizetési besoroláskor a Főiskolán diplomázott növendékek, mivel csak négy évet végeztek, hátrányba kerültek az öt évet végzett egyetemi diplomásokkal szemben. A tananyag gazdagításán kívül ezért is vált fontossá a tanulási időt öt évre növelni. A tanfolyam végül is ötéves tanszakká fejlődött. A Főiskola kebelébe csak 1945-ben került hivatalosan. Mindaddig a Főiskolától függetlenül működött, nem tartozott hivatalosan a szervezetébe, noha a diplomát a Főiskola adta. Évről-évre szaporodott a növendékek és az órák száma. A tananyagot mi határoztuk meg, ebben Kodály nem vett részt.

        – A felszabadulás után Vásárhelyi Zoltán ötlete volt, hogy a tanárképző egyszersmind karvezetőképző is legyen. 1959-ben nyugdíjba kerültem, addig vezettem a tanszakot. Utódom egy évig Gárdonyi Zoltán volt, majd Szőnyi Erzsébet vette át a vezetés feladatát.

        Ádám Jenőt arra kérem, mondja el, hogyan bontakoztatta ki énekkari munkáját a Főiskolán.

       – A főiskolai énekkarral nagyon sokat dolgoztam. A kórusban való részvételt valamennyi tanszak valamennyi hallgatója részére kötelezővé tettem. Óriási eredmény volt, hogy hetenként két alkalommal a Főiskola egész ifjúsága összegyűlt. Oratóriumokat adtunk elő, koncerteket rendeztünk, évente egyszer vagy kétszer pódiumon is szerepeltünk. Az énekkarral eleinte sokat kínlódtam, fegyelmezetlenséggel zavarták a munkát, de később, amikor már megízlelték az együtténeklés örömét, példás fegyelmezettséggel vettek részt az órákon. Az énekkari próbákra ma is úgy emlékszem vissza, mint életem legszebb és legértékesebb munkájára. Már csak azért is, mert ennek keretében sikerült az ifjúságot leginkább eggyé kovácsolnom, a kórusban nem volt helye semmiféle tanszaki gőgnek. Büszke vagyok arra, hogy a művészet jegyében igazi kollektív szellem formálódott.

        A másik kérdés: az iskolai tanítás módszerének a születése.

        – Ami a relatív szolmizációt illeti – mondja Ádám Jenő –, a tanszak növendékei elé én 1942-ben tettem először azzal a szándékkal kottát, hogy relatív szolmizációs nevekkel énekeljenek. Egyébként a relatív szolmizáció módszerét alkalmazták már Magyarországon azelőtt is. 1870-80 táján, Sándor Domokos pedagógiai elve ugyancsak a vándorló dón alapult.

        – Fritz Jödével 1933-ban ismerkedtem meg egy saarbrückeni kongresszuson, majd ellátogattam Berlinbe, híres óráira. Metódusa annyira magával ragadott, hogy meghívtuk, tartson egyhetes előadássorozatot Budapesten. Pesti előadásainak a színhelye a mai Horváth Mihály téri iskola volt. Az ott hallottak Kodályt is föllelkesítették, és attól kezdve mindinkább arra törekedett, hogy a relatív szolmizációval való tanítás nálunk is meghonosodjon.

        – Kodály egy-két év múlva már arra ösztökélt, írjam meg iskolai énektanításunk módszertanát. Vonakodtam tőle egyrészt azért, mert féltem, a tanár majd mentesítve érzi magát attól, hogy a maga egyéniségét kibontakoztatva tanítson, nem akartam, hogy merevvé váljon a tanítás. Sosem az volt a célunk, hogy az egyéni kezdeményezést korlátok közé szorítsuk.

        Ugorjunk most előre, és az ügy hasznára, később mégis megvalósult módszertan könyv előszavából idézünk: „Nem lehetett tehát célom, hogy megfellebbezhetetlen, vagy csalhatatlannak vélt fogásokkal kikövezett utat jelöljek meg. A lehetőségek nyitva tartása kedvez az ötletes tanítónak, s egyéni munkára serkenti.”[5]

        Beszélgetésünk során Ádám Jenő két írását adja át nekem: az egyik a televíziónak készült kézírásos előadásterve, a másik egy 1971-ben megjelent cikke[6]. Ezekből ragadok ki néhány idevonatkozó részletet. „Idő: 1942. Kodály hatvanéves. A tanév kezdetén a Zeneakadémia lelkes ifjúsága a Székelyfonó hangversenyszerű előadásával készült ünnepelni őt. A mű betanításával kapcsolatban a mestert a szokottnál is gyakrabban látogattam. Egy alkalommal beszámolómat félbeszakítva indulatosan szólt rám: ,Hagyja abba azt a steril ünneplést!’ – Így: azt a steril, tehát hiábavaló, üres cécót, mármint az ő jubileumát. Majd hozzátette: ,Írja meg végre az iskolai énektanítás módszertanát!’ Szavaiból a végre türelmetlen utasításként csattant… A vizsgákon, melyekre Kodály éveken át oly következesen eljárt, volt, aki ügyesen énekelt kottából, volt, aki csetlett-botlott, hibázott. Valóban kívánatosnak látszott valamely más, több eredménnyel biztató módszer alkalmazása. Alaposan megvitattuk… Kodály Zoltánt ez a kérdés mindennél jobban foglalkoztatta. Azokban a rendkívül feszült, zaklatott háborús időkben zeneszerzés helyett gyermekhangszerekkel, olcsón elkészíthető és könnyen használható fa- és fémcimbalmokkal, valamint tisztán és ékesen szóló magyar furulyákkal kísérletezett. Hangszerkészítőkkel tárgyalt, iskolákat látogatott, pedagógusokkal értekezett. Kerényi Györggyel elkészítette a 600 éneket tartalmazó Iskolai Énekgyűjteményt. Elkészült a 333 olvasógyakorlat, az Ötfokú zene, a négy füzet kétszólamú magyar népdalfeldolgozás is. Kerényi-Rajeczky: „Énekes Ábécé”-je is ebben a szellemben íródott. Ám hiányzott egy összefoglaló, irányító vezérfonal, ami megismertesse a pedagógust a tanítás módjával, a didaktikával, hogy fokról fokra vezesse őt munkájában. Kodály […] úgy vette: a módszer szakszerű és részletes kidolgozása az én feladatom. Nos, végre nekiláttam… A feladattal hat hét alatt, 1943 húsvétjára elkészültem… Még egy kis énekeskönyvet is szerkesztettem s azt a magamé előtt Kodály nevével ékesítettem. A címlapján ez állott: Mi-Szol? – kissé suta volt így, rövid o-val… (A módszertan könyv) a legkisebb változtatás nélkül csakhamar nyomdába került… A címe: Ádám Jenő: Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján. (Egyetemi nyomda, Budapest)”

        Kodály „Útravaló”-t írt elébe. Ebből idézek most néhány mondatot: „…Szerzője szerencsésen egyesíti magában a legmagasabb zenei képzettséget a népiskolai gyakorlat közvetlen tapasztalataival. Ismeri a gyermek lelkét, észjárását, képessége pontos határát. A gyakorlatból ezernyi apró fogással, ötletes játékkal teszi hozzáférhetővé a nehéznek vélt anyagot.”[7]

        Ádám Jenő a könyvhöz írt Előszavát így fejezi be: „[…] fúrjon-faragjon rajta, alakítsa, csiszolja a legnagyobb tanítómester: a gyakorlat.”[8]

        További részletek az előbb említett cikkből[9]: „Ezzel a módszerrel már ezer éve egy olasz szerzetes tanítgatta kispapjait kottából kántálni. Sok utódja volt, főként a múlt században; köztük magyar is akadt. Mindenhonnan a legjavát, a leghasznosabbját vettem át, de ami a fő, a legfontosabb, a tanítás minden mozzanatát a magyar zene lelkének húrjára hangoltam… A könyv egyetlen lendülettel íveli át az általános (akkor nép-)iskola nyolc osztályát. Ebben volt új, és ebben egyedülálló ma is… Kodály a gyakorlásra és előadásra szánt remekművek egész sorát írta meg. A fentebb említett Mi-Szol?-ból Szó-mi! Lett… Elkezdtem a módszer ismertetését vidéken is… Eleinte nemcsak a növendékeim meresztettek nagy szemeket rám, hanem a tanítótársak arcáról is leolvashattam az elképedést: ,Nem eleget bajlódtunk azzal, hogy a hangokat nevükkel valamiképp helyhez rögzítsük? Hogy lesz, ha most a vonalrendszeren szabadjára szerterajzanak?’ […] De azért voltak, akik próbálgatták… Egyre több lelkes művelője akadt. A Zeneakadémia tanárképző tanszakán nevelődött tanítványaim vitték további sikerekre.”

        Azóta is a népdalok alkotják az iskolai tananyag zömét. Mi a véleménye Tanár úrnak a népdal megszerettetésének módjáról?

        – Annak idején Kodály meg én, ketten tanítottunk a Főiskolán népzenét. Már akkor is igen fontosnak véltem és vélem ma is a népdalok szövegének az elemzését, a szöveg szépségének a megvilágítását. A népdaloknak mindig a szöveg az életre keltője, éltető eleme és szerves része. Sajnos, ma a tanárok jó része nem ízleli a népdal szépségét, és ezt igen szomorú tünetnek érzem. Egyik rádióelőadásomban kifiguráztam azt a tényt, hogy a népdalokhoz nemegyszer új szöveget írnak. Meg kell, hogy jegyezzem, aligha akadt még valaki, aki olyan mélyen ismerte volna a magyar lelket, a népdalon keresztül is, mint Kodály Zoltán. Népdalfeldolgozásai a koncertéletben eleinte mégis ellenszenvet keltettek. Rádiósorozatomban, amelyben népdalokat tanítottam, arra is törekedtem, hogy feldolgozásaihoz hidat verjek.

        Egyébként tudjuk, hogy Ádám Jenő volt a legelső, aki megkezdte a rádión keresztül való tanítást. Amikor ezt az ötletét először vetette fel, sok ellenzője akadt. „A mikrofon nem taneszköz” – mondogatták. Azóta a rádió már általánosan elismert taneszköz. A televízióval kapcsolatosan Ádám Jenő megjegyzi, hogy az esti mese tánczenében fogant fagott szólója helyett milyen jó hatással volna az óvodásra, ha inkább egy magyar népdalt, gyermekdalt hallhatna.

        De folytassuk csak a módszer elterjedésének további történetét: „Nem sok idő múltán a külföldről idelátogató neves művészek és szakemberek révén híre futott határainkon túl is. Az 1958-as koppenhágai zenepedagógiai kongresszuson (ISME) ismertettem először a magyar módszert. 61-ben Amerikában is. Az 1964-ben megtartott nemzetközi zenei nevelői kongresszus tovább fokozta hírét. Kint élő tanítványaim is feltűnést keltettek vele. Közülük néhányan könyvem egyes részleteit megjelentették angol nyelven is. A módszer élelmes, szemfüles terjesztői és egyes kiadók, a ,nagyobb cégér, több haszon’ elve alapján, hogy, hogy nem, Kodály-módszer néven kezdték propagálni… Itthon eleinte idézőjelbe téve, majd anélkül is hivatkoztak rá.”[10]

        Ádám Jenő két könyvet mutat. Ezeket mondja róluk:

        – Mary Helen Richards Threshold to Music (Based on the Educational Philosophy of Zoltán Kodály) című könyvében a kaliforniai pedagógusnő a sikeres üzlet reményében pontosan lemásolta az én könyvem rajzait, jeleit, azokat szemléltető táblákká nagyítva eladta amerikai iskoláknak. A tanmenetet, a metodikai fogásokat hűségesen átvette. Buenos Airesben könyvemnek egy spanyol nyelvű változatát pillantottam meg egyik kirakatban, s rajta: Ladislao Domokos: Metodo Kodály. Ez pontról pontra az én 1944-es könyvem másolata. Az eltérés csupán annyi, hogy magyar dalok helyett spanyol dalokra utal. De ez a könyv legalább sugalmazóként megjelöl engem.

        Végül megkérdezem Ádám Jenőt, mit tanácsol a mai fiatal énekpedagógusoknak.

        – Érezzék legfontosabb céljuknak, hogy a gyermek lelkéhez közel férkőzzenek, emberségre neveljék őket. A zenetanítást az emberré nevelés szolgálatába kell állítani. Ahhoz, hogy a gyerekből teljes ember legyen, a zene sem hiányozhat életéből.

 

**********

III.

      KERÉNYI GYÖRGY, a neves zeneszerző, népzenekutató, szerkesztő, tanár, karnagy szerteágazó zenei tevékenysége ugyancsak Kodály – a szilenciumot követőn alakult – első zeneakadémiai zeneszerzés-osztályának inspiráló légköréből nőtt ki. Zeneakadémiai növendék kora óta  szoros kapcsolat fűzte Kodályhoz, s mesterének szellemi kisugárzása életreszólóan meghatározta érdeklődésének és munkásságának sokrétűségét. Kezdettől fogva igen jelentős feladatra vállalkozott az iskolai énekoktatás új útjának kialakításában, a kórusmozgalom újjáteremtésében, a népzenekutatás felvirágoztatásában és eredményeinek tudományos rendszerezésében, népszerűsítésében. Találkozásunk alkalmával, otthonában zenei életünket gazdagító pályájának gyökereit és kibontakozásának útját eleveníti föl.

        Vajon milyen emlékeket őriz a kezdetről, zeneakadémiai éveiről?

        – 1920-ban felvételiztem, és zeneszerzési tanulmányaimat Siklós Albert növendékeként kezdtem meg. Rá egy évre, 1921-ben, a Tanácsköztársaság bukása után eltávolított Kodály Zoltán ismét a Zeneakadémia tanára lett, és osztályunk átkerült hozzá. Az elkövetkező négy éven át ő volt a mesterünk. Ezek az esztendők számomra boldogságban teltek el. Úgy éreztem, közel kerültem Kodályhoz. Bizalmát talán akkor nyertem meg, amikor az első tanévben azt a feladatot kaptuk, hogy korálharmonizációt írjunk Bach stílusában. Amikor átnézte a munkánkat, kifakadt: „Ha maguk semmibe veszik a szavamat, nem leszünk jó barátok! Csak Kerényi jutott helyes megoldásra.” Ez volt az első alkalom, hogy kiemelt engem. A Zeneakadémiát megelőzőn én Veszprémből jöttem Budapestre, s az Eötvös Kollégium magyar-francia szakán folytattam tanulmányaimat. Ott, az Eötvös Kollégiumban került először kezembe a Bach-korálok kottája. Magamba szívtam minden hangjukat, frissen töltekeztem velük, élményük ezért élt oly eleven erővel bennem. De hogy visszatérjek Kodály pedagógiai módszerére: tudvalévő, hogy tanítás közben meglehetősen szótlannak mutatkozott, kevés beszéddel irányított minket, utalt hibáinkra, hiányosságainkra. Sosem akart a magunk stílusától, egyéniségétől eltéríteni, inkább arra törekedett, hogy mi leljük meg a magunk útját. Egy jellemző példa: az utolsó évi nyilvános vizsgára négyen – Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Seiber Mátyás és jómagam – vonósnégyest írtunk. Az én vonósnégyesem egyik részletéhez ezt az írásos megjegyzést fűzte: „Ezt másképp”.

        Kodály biztatta-e növendékeit arra, hogy vegyenek részt a népdalgyűjtés munkájában?

        – Kodály népdalgyűjtői tevékenységét már növendék korunkban valamennyien ismertük. Utolsó zeneakadémiai óránkon mindnyájunknak egy üres gyűjtőkönyvecskét ajándékozott, kézzel bepecsételt ötvonalas sorokkal. Sajnos, tudomásom szerint, hajdani osztályunkból rajtam kívül kevesen vállalkoztak a népdalgyűjtésre.

        Kerényi György megmutatja a régi könyvecskét s a benne följegyzett népdalokat.

        – A Zeneakadémia elvégzése után a győri leánygimnázium énekkarát vezettem. Egyik növendékemmel, egy rárói lánnyal megbeszéltem, elvisz szülőfalujába: az ottaniak emlékezetében sok régi népdal él még. Amit a ráróiaktól hallottam, azt a Kodálytól kapott könyvecskébe jegyeztem le. Ezt az első gyűjtésemet sok további követte. Jártam az országot az év minden szakában.

        Lejegyzett népdalaiból ötven kötetre terjedő anyag gyűlt össze. A kötetek ott sorakoznak a könyvesszekrényében. Közülük jó néhányat föllapoz: ez az impozáns gyűjtés az egész magyarlakta területet fölöleli.

        Arról kérdezem Kerényi Györgyöt, hogyan fogott hozzá Győrött a kórusmozgalom életrekeltéséhez.

        – Leánykarom mellé vegyeskart is szerveztem, s több ízben szerepeltünk is. Akkortájt már gyülekeztek a Kodály-kórusművek, és előadásukat egyik fő célunknak tekintettük. Mivel jó néhány győri iskolához fűzött szakmai kapcsolat, 1929-ben megszületett egy közös hangverseny terve. Csaknem egy időben azzal, hogy Budapesten meghirdettek egy Kodály gyermekkari estet, hét iskola közreműködésével. A mi iskolaközi hangversenyünkre négy héttel később került sor, de gyakorlatilag a gondolat majdnem egyszerre fogant meg bennünk. Győrött reneszánsz kórusműveket, valamint Kodály és a magam műveit vezényeltem. A nagysikerű budapesti Kodály-est és az első, vidéken létrejött, győri iskolaközi hangverseny tekinthető az Éneklő Ifjúság mozgalom magvának.

        Kerényi György nyilvánvalóan az Éneklő Ifjúság mozgalom támogatására – Kertész Gyula kiadói együttműködésével – két folyóiratot alapított.

        – Az Énekszót 1933-tól 1948-ig az énektanárok munkájának a segítésére, az Éneklő Ifjúság  című folyóiratot pedig 1941-től az iskolásoknak és a fiataloknak szerkesztettem. Mindkettő a Magyar Kórus kiadásában jelent meg.

        Hogyan kezdődött Bartókkal való együttműködése a Magyar Tudományos Akadémián?

        – Bartók 1934-ben megvált a Zeneakadémiától, hogy minden erejét és figyelmét az addig összegyűjtött népzenei anyag rendezésének szentelje. Ezzel a feladattal a Magyar Tudományos Akadémia bízta meg. Bartók Kodályhoz fordult tanácsért, kit válasszon munkatársául. Kodály engem ajánlott, s Bartók asszisztensnek fogadott maga mellé. Bartók ezekben az években belevetette magát a munkába, újra meghallgatta a Néprajzi Múzeumból átszállított fonográfhengereket, revideálta egykori lejegyzéseit, megkezdte a sok ezer dallam sajtó alá rendezését. A revideált dallamokat a hétvégeken rendszeresen átvittem Kodálynak, hogy a maga példányára is rávezesse Bartók revízióit.

        Bartók az idő tájt komponálta nagyjelentőségű kórusműveit. A Forrás 1981. márciusi Bartók számában Ittzés Mihály Bartók Béla és Kecskemét című tanulmányában[11] részletesen beszámol – hiteles, korabeli dokumentumok alapján – Bartók kórusműveinek kecskeméti bemutató hangversenyéről.

        Megkérem Kerényi Györgyöt, beszéljen a művek születésének és budapesti bemutatásának körülményeiről.

        – Kodály már jó ideje arra buzdította Bartókot, írjon ő is kórusműveket. Bartók végre rászánta magát gyermek- és nőikari sorozatának komponálására. Az 1937. május 7-i budapesti koncertet Bartók felkérésére én szerveztem; jól ismertem az akkori előadókat, tudtam, kikre bízhatom kórusműveinek megszólaltatását. A közreműködő énekkarokat aszerint igyekeztem kiválogatni, hogy melyik Bartók-kórusmű melyik együttes arculatához, befogadóképességéhez illik leginkább. Endre (András) Béla, az akkor fiatal karnagy jó barátom volt, ő vállalkozott arra, hogy mindhárom férfikarának legjobb énekeseiből együttest alakítson erre az alkalomra. Az ő előadásukban hangzott el a budapesti hangversenyen Bartók Elmúlt időkből című, háromrészes férfikari ciklusa, forró sikerrel. A gyermek- és nőikarok egy részét polgári iskolai leánykarok mutatták be, kiválóan: a Váci útiakat Barth Ferencné, az Óhegy utcaiakat Faragó Mária, a Batthyány utcaiakat Radnai Paula, a Liget utcai fiúkórust Preisinger (Perényi) László vezényelte. Különleges szépséggel szólt a Ciszterci Gimnázium fiúkara és a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium énekkara, az előbbit Rajeczky Benjámin, az utóbbit Sztojanovits Adrienne vezényelte.

        Kerényi György íróasztalán ott látom A tanítvány című, mindmáig kiadatlan könyvének kéziratát. (A könyv alcíme: Egy élet Kodály mellett.) Az említett Bartók-estet fölelevenítő fejezetéből két megragadó mondatot idézek Sztojanovits Adrienne-ről: „A várbeliek élén a nagyszerű karmesterasszony oly diadalmasan vezényelt, mint aki legalább egy várost hódított meg. Pedig a kórusmű hódította meg őt, ő csak felmutatta tökéletes, sugárzó alakjában.”

        Milyen tapasztalatokra tett szert, amikor berlini tanulmányútján Fritz Jöde metódusával ismerkedett meg?

        – Kodály fölfigyelt arra, hogy engem az iskolai énektanítás ügye is foglalkoztat, ennélfogva azt javasolta, utazzak Berlinbe, mélyedjek el Jöde metódusában. Egy évet töltöttem ott, 1930-1931-ben. Jöde az Akademie für Kirchen- und Schulmusik tanára volt; rendszeresen látogattam óráit, valamint eljártam az úgynevezett Offene Singstunde-ire (nyilvános énekóráira), amelyeket havonta Berlin más-más városrészében rendezett meg. Jöde minden alkalomra egy-egy kottalapot jelentetett meg, s ezeket az egybegyűltek ott kapták kézhez. A kottalapok népdalokat, egyszólamú műzenei idézeteket és kánonokat tartalmaztak. Az egybegyűltek Jöde irányításával mind részt vettek a közös éneklésben. Ismeretes, hogy Jöde akkoriban már a relatív szolmizáció módszerét és a kézjeleket is alkalmazta. Ami a szolmizációt illeti, az számomra családi örökség volt. Nagyapám, Bátori Lajos, neves zenetanár, az Elemi énekoktatás című könyvében[12] már 1889-ben arról ír, hogy „[…] a szolmizáció hangnevei […] mennyire könnyítik meg a hangok biztos eltalálását.”

        – Egyébként  Kodály 1913-ban, Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete című előadásában[13] a népdalok lejegyzésére vonatkozón megállapította, hogy „[…] valamennyi dallamot közös végzőhangra hoztuk, vagyis úgy írtuk le, hogy záróhangja g1 legyen […]” Érdekességként említem meg: Kodály az 1930-as években megjegyezte, ha annak idején már ráeszmélt volna a relatív szolmizációban rejlő lehetőségekre, akkor bizonyára közös g1 záróhang helyett közös g1 dóra helyezi a dallamokat. Azonban amikor erre a fölismerésre jutott, már elkészült több ezer dallam lejegyzése, és az új elv követésére már nem kerülhetett sor.

        Miképpen folytatták a Magyar Népzene Tára sajtó alá rendezését Bartók távozása és a háborús események után?

        – A háború után Kodály lakásán dolgoztunk tovább, mindaddig, amíg 1949-ben a Magyar Tudományos Akadémián meg nem alakult a Népzenekutató Csoport az úgynevezett patkós szobában. Ugyanott, ahol egykor Bartók asszisztenseként munkálkodtam. Évekkel később, 1970-ben a Tudományos Akadémiáról mentem nyugdíjba.

        A Magyar Népzene Tára sorozatának I., II. és IV. kötete – a Gyermekjátékok, a Jeles napok és a Párosítók – Kerényi György szerkesztésében jelent meg.

        Milyen szerepe volt Tanár Úrnak az 1943-44-ben megjelent Iskolai Énekgyűjtemény születésében?

        – Balassa Bruno tanár elnökletével, 1940-ben állami bizottság ült össze, hogy hivatalos iskolai tankönyv kiadásáról tárgyaljon. A tanácskozáson Kodály is megjelent. Noha a nyolc osztály tankönyvének kéziratával én éppen akkoriban készültem el, Kodály iránt való tiszteletem sugallatára fölszólaltam, és azt javasoltam, mindenekelőtt Kodályt kérdezzük meg, elvállalná-e a tankönyv szerkesztését. Kodály igent mondott, és én ezután elvittem hozzá a magam fent említett, nyolcosztályos összeállítását. Ennek fölhasználásával szerkesztettük meg az Iskolai Énekgyűjteményt. Az öt függelékkel Kodály egészítette ki. Ezeknek a címe a következő: Vallásos énekek, Kánonok, Történeti énekek, A XIX. Század műdalaiból, Más népek dalaiból [a) Szomszédaink, b) Nyelvrokonaink].

        Pécsett, a magyar zenei nevelésről tartott előadásában[14], 1945-ben Kodály erről a két kötetes munkáról azt mondta: „Évekig, talán évtizedekig fog tartani, amíg ennek a tartalma átmegy a köztudatba. Mire ez bekövetkezik, a zenei szaknevelés kész alapot kap, amin tovább építhet. De addig nem tehet mást, ha nem akar idegenné nevelni, minthogy megtanítja e dallamokat, rajtuk bevezet az írás-olvasásba, s erre az alapra építi a hangszertanulást.”

        Kerényi György több énekoktatási tankönyv társszerkesztője, illetve szerkesztője volt (Énekes Ábécé, Éneklő Iskola, Énekes Líceum), közreadta a Nyugati kórusok című válogatását, a Mozart-kánonok gyűjteményét (szövegüket maga fordította magyarra, illetve némelyikhez a maga költötte sorokat illesztette az eredetiek szellemében), és könyvei, tanulmányai mind jelentősen hozzájárultak az ország zenei kultúrájának, új iskolai énekpedagógiájának megalapozásához.

        Otthonában kéziratok, izgalmas dokumentumok tömege tornyosul. A gondosan rendszerezett dossziékból Kerényi György két különlegességet, két máig kiadatlan Kodály-művet emel ki. Történetüket így mondja el:

        – Győri éveimben az ottani leánygimnázium alsó négy osztályának az énekkarát Boreczky Nelly vezette. (Fivére, Boreczky Elemér, Kodály gimnáziumi osztálytársa volt, majd mindketten az Eötvös Kollégiumba kerültek.) Boreczky Nelly egy alkalommal megmutatta emlékkönyvét, s benne nagy meglepetéssel fedeztem föl Kodály kezeírását: egy ismeretlen, Brahms stílusában fogant, ifjúkori kis zongoradarabját. Címe: Albumlap. A művet lemásoltam a magam számára.

        – A másik kottalapon Kodály eredeti kezeírása látható. Amikor Kodály lakásán dolgoztam, asztalán egy ízben Szép Ernő versére írt, kétszólamú gyermekkar kéziratát pillantottam meg, Karácsonyfa címmel. Mi ez? – kérdeztem Kodálytól. Eldobhatja! – felelte. Én inkább megőriztem. Csakúgy, mint igen sok más, Kodálytól származó, az ő egyéniségét és munkásságát fölidéző kézírásos és nyomtatásban megjelent emléket.

 

**********

 IV.

         BORS IRMA neve is szorosan összefonódott Kodály pedagógiai koncepciójának valóra váltásával; kezdettől fogva szívós akarattal munkálkodott azon, hogy Kodály elgondolásait az iskolai gyakorlatba ültesse át. Az ő érdeme az első budapesti zenei általános iskola megalapítása.

        Énektanári pályájának első állomása 1938-tól 1940-ig a Szentlélek téri Óvónőképző volt. 1940-től 1948-ig, az államosítás évéig a Próféta utcai (ma: Hegedű utca) Szent Teréz Intézet polgári leányiskolájának énektanára. 1945-ben valamennyi fővárosi és vidéki egyházi iskola ének-szakfelügyelőjévé nevezték ki. 1950-től 1954-ig a Marczibányi téri általános fiúiskolában tanított, majd 1954-ben megalapította a Lórántffy utcai iskolában az első budapesti zenei általánost, 1959-ben pedig a Dózsa György úti iskolában az ének-zenei tagozatot. 1970-től 1978-ig a munkaközösségi iskolák vezetője volt Gyöngyös környékén.

        – Kodály Zoltánnal való kapcsolatom gyökerei – mondja Bors Irma – a nagyszülőkig nyúlnak vissza. Anyai nagyapám, Gráf Oszkár, akárcsak Kodály apja, állomásfőnök volt, és több ízben őt váltotta hivatali utódjaként. Így történt Galántán is. A két család között meghitt ismeretség szövődött. Közös zenélésekre is sor került: nagyanyám nemegyszer együtt négykezesezett Kodály édesanyjával. Énmagam gyerekkorom óta tanultam zongorázni, s habár a szegedi egyetemen elvégeztem a fizika-kémia-mennyiségtan szakot, utóbb mégis úgy határoztam, hogy az iskolai énektanári pályát választom. Amikor erről Kodálynak szóltam, egyetértett szándékommal, de ragaszkodott ahhoz, hogy a zongora kivételével minden tárgyra ő tanítson otthonában, ő készítsen föl a pályára, csak vizsgázni járjak be a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára. Ezután három évig jóformán naponta jártam Kodályhoz.

        Bors Irma megmutatja egykori jegyzeteit, amelyeket ma is féltő gonddal őriz.

        – Kodály már tanulmányi éveimben elmagyarázta nekem az énektanításra vonatkozó minden gondolatát, szándékát, és már akkor tudatosodott bennem a feladat, hogy tanári pályámon Kodály intencióit valósítsam meg. 1938-ban Kodály tanítása alapján megszereztem oklevelemet a Tanárképző Főiskolán, és a Szentlélek téri Óvónőképzőbe kerültem. Kodály arra kért, hogy az óvónőjelöltek tanításán kívül az óvódásoknak is iktassak be minden napra énekórát. Napi félórás zenei foglalkozások keretében gyermekdalokat, népdalokat tanítottam nekik, sőt, játékos formákat eszeltem ki a pentatónia szolmizációs neveinek a megismertetésére is. Kodály gyakran ellátogatott hozzánk, és figyelte, mire megyünk a gyerekekkel. Örömmel tapasztalta, hogy az év végére a gyerekek többsége már szolmizálva is énekelte a pentaton dalokat.

        Milyen új lehetőségei nyíltak Bors Irmának a Próféta utcai Intézet elemi és polgári leányiskolájában?

        – A tanítást ott a második elemistákkal kezdtem. A tantervben előírt heti egy órához, Kodály utánjárásával sikerült hozzácsatolnunk egy másodikat. Akkoriban tanítottam először a 333 olvasógyakorlatból. Kodály rám bízta, hogy a dallamokat milyen válogatásban és sorrendben illesszem a tanítás menetébe. Többnyire csak általános irányelveket szabott meg, a részletkérdések megvalósítása rám hárult. Olykor egy-egy új gondolattal lendített előre. Például egy alkalommal fölhívta a figyelmemet arra, hogy a furulyát is vonjam be a tanításba. Egy idő múltán meghívta Harmath Artúrt és Karvaly Viktort, a két zeneakadémiai tanárt és fővárosi szakfelügyelőt, hallgassák meg, milyen eredmények érhetők el az új alapokon nyugvó énekoktatással. Ádám Jenő gyakran eljött óráimra, az ő Szó-Mi füzeteiből tanítottam.

        Hadd idézzek az Éneklő Ifjúság 1942. májusi számából, amelyben a polgári leányiskolák számára a Zeneakadémián megrendezett dallamolvasó verseny kapcsán Bors Irma növendékeiről ezek a sorok olvashatók: „Versenyen kívül énekeltek a Próféta utcai kis elemisták. Ez volt a verseny igazi meglepetése: 8 éves kislányok úgy olvastak lapról kottát, szolmizálva, hogy a felnőttek se jobban!”

        A tanítás folyamatosságába nyilvánvalóan közbeszóltak a háború borzalmai...

        – Amikor elérkezett 1944 és megkezdődött Budapest ostroma, munkánk minden lehetősége megszűnt. Kodályék bujkálásra kényszerültek, s Völgy utcai házuk, ahol eleinte meghúzódtak, veszélyessé vált számukra. A Hűvösvölgyből a városba menekültek, és december 15-étől az Irgalmas Nővérek Próféta utcai zárdájának vastag falai között leltek menedékre. Ott vészelték át a leggyötrelmesebb heteket. A zárdában háromszáz erdélyi és negyven francia kisgyerek is tartózkodott. Kodálynak az az ötlete támadt, tegyünk kísérletet ezekkel a hét és tizenöt év közötti francia gyerekekkel, vajon sikeresen alkalmazhatók-e más országbeliek számára is a nálunk bevált zenepedagógiai elképzeléseink. A 333-ból és a Biciniából énekeltünk velük jó néhányat, és akár a magyar gyerekek, ők is éppoly könnyedén tették magukévá módszerünk alapelemeit. Kodály a gyerekek között ült, és gyönyörködött énekükben. Egyébként ott javasolta először, hogy a gyakorlatok egy részét ne csak vonalrendszerről, hanem betűkottás írásmódról is énekeljék. Ennek alapján született meg a 333 későbbi kiadása, amely a kétféle írásmód váltakozásával gazdagodott. A francia gyerekekkel való kísérlet volt az első alkalom, hogy külföldiek is ízelítőt kaptak Kodály koncepciójának gyakorlatából. Kodályék a karácsonyt is a zárdában töltötték, s amikor a bombázás állandósult, leköltöztek az óvóhelyre. Kodály még akkor is dolgozott, a pincében fejezte be a Missa Brevis kompozíciós munkáit. Január második felében a Próféta utcai zárdából az Operaház óvóhelyére mentek át…

        A zongora fölött, a falon Kodály arcképét látom, s rajta a dedikációt: „Bors Virgíniának, a legbuzgóbb munkatársnak, 1944. Karácsony.”

        Hogyan alakult énektanári pályája a felszabadulás után?

        – 1948-ig a Próféta utcai Intézetben folytattam a megkezdett munkát, majd 1950 és 1954 között a Marczibányi téri Általános Fiúiskolában tanítottam. Nemesszeghyné Szentkirályi Márta nagy küzdelmek árán 1950-ben megszerezte az engedélyt az első magyar zenei általános iskola megalapítására Kecskeméten. Ellátogattam az újjászervezett iskolába: példásan dolgoztak. Kodály egyre biztatott, hogy valósítsam meg ugyanezt Budapesten is. Erre a feladatra engem szemelt ki, fölajánlotta pártfogását és segítségét. A budapesti engedélyezés 1954-ig húzódott, míg végre a Lórántffy utcai iskolában sikerült megteremtenem az első fővárosi zenei általánost.

        Kodály Zoltán az iskola megalakulásának feszült időszakában így buzdította Bors Irmát neki írt levelében: „[…] nem lehet az ügyet továbbra is az én szélmalomharcommá tenni. Ez már népmozgalom, tessék azzá tenni és úgy föllépni. A gyáva szülők […]  csoportosan követeljék elemi jogaikat. ,A nép érdeke mindenek fölött’. De ha csak suttog, nem hallják meg a szavát.”

        Hogyan fogtak hozzá az első év munkájához?

        – Kiválogattuk az I. és II. osztály jó képességű gyerekeit, s a belőlük alakított, összevont csoporttal kezdődött meg az énektanítás, heti hat órában. A hatalmas fejlődés igen nagy örömöt szerzett Kodálynak is, nekem is. A jó hallású, jó ritmusérzékű gyerekeknek az iskolában hangszertanulásra is módjuk nyílt. Kodály ezt eleinte túlságosan korainak vélte, mert mindenképpen feltételnek tekintette, hogy a gyerekek előbb a zenei írás-olvasás alapjaival ismerkedjenek meg, betéve tudják a 333-at, szolmizálva és ábécés névvel egyaránt, és otthonosak legyenek a hétfokúságban is. De a gyors fejlődés meggyőzte az eredeti elképzelésnél korábban megkezdett hangszertanulás létjogosultságáról.

        – Kodály a tanév végén megszervezte a budapesti Lórántffy utcai és a Nemesszeghyné Szentkirályi Márta vezette kecskeméti zenei általános iskola gyerekeinek találkozását. Erre az eseményre meghívta Ádám Jenőt, Bárdos Lajost, Kerényi Györgyöt, valamint a Fővárosi Tanács és a minisztérium illetékeseit is. Iskolánk tornatermében gyűltünk össze. Bárdos Lajos zárt borítékban adta át az erre az alkalomra írott kétszólamú művét. Az egyik iskoláé volt a felső szólam, a másiké az alsó. Tíz perc állt rendelkezésünkre, hogy két külön teremben megismerkedjünk a magunk szólamával. Ezután a meghívottak jelenlétében a gyerekek hibátlanul szólaltatták meg a művet. A siker mindnyájunkat föllelkesített, és megerősítette azt a meggyőződésünket, hogy ez a rendkívüli eredmény nem maradhat csupán két iskola kiváltsága. Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a zenei általánosok száma mindinkább szaporodjon.

        – Ahogy már említettem, kezdetben válogatott gyerekekkel fogtunk hozzá a munkához. Ellenséges hangú bírálatok elit iskolának bélyegeztek minket, és kétségbevonták, hogy módszerünk átlagos gyerekek körében is alkalmazható. A továbbiakban Kodály kívánságára a zenei általános minden első osztályába legalább nyolc-nyolc botfülű gyereket vettünk föl, s velük az énekórán ugyanazzal a módszerrel dolgoztunk, mint a többiekkel. Az eredmény első jelei egy félév múlva már megmutatkoztak: szolmizációs nevekkel megközelítették egy-egy dallam tiszta intonációját. Kodállyal való gyakori megbeszéléseink során sok szó esett a botfülű gyerekek zenei képességének fejlesztéséről. Igen nagy fontosságot tulajdonított a tanár bemutató énekének, már csak azért is, mert ezt a gyerek a maga énekével könnyebben utánozza, mint a hangszeren megszólaltatott dallamot. A III. osztályban már valamennyien kristálytisztán énekeltek, és nem is lehetett megkülönböztetni, ki indult botfülűként, ki nem. Volt olyan növendékem, aki botfülűként került zenei általánosunk I. osztályába, s ma ismert énektanár Budapesten.

        – Farkas Ilonka, a neves énekesnő és énektanár, kérésünkre elvállalta, hogy heti egy alkalommal, énekóránk egy részében, a gyerekek helyes hangképzésének kialakításával foglalkozzon. Sajnos, ennek a kezdeményezésünknek feletteseink hamarosan véget vetettek.

        Vajon a Dózsa György úti iskolában, ahová Bors Irma 1958-ban került, és ahol új ének-zenei általánost alapított, más körülmények fogadták-e, mint a Lórántffy utcában?

        – A körülmények némiképp eltérők voltak, mert az iskola tanulói nagyrész a XIV. kerület munkásnegyedének gyerekeiből tevődtek össze. Így módom nyílt annak a bizonyítására, hogy velük is éppoly termékenyen bontakoztathatók ki a zenei általános lehetőségei, akár a Lórántffy utca elitnek mondott környezetében. Kodály sűrűn látogatta iskolánkat, valósággal ott élt a gyerekek között. Zenei fejlődésükön kívül különös figyelemmel követte előmenetelüket a többi tantárgyban. Sokat beszélgetett a gyerekekkel, a tanárokkal, és azt tapasztalta, hogy a mindennapi énekóra igen kedvezőn, serkentőn hat a tanulók általános szellemi, sőt fizikai gyarapodására is.

        A Lórántffy utcai, majd a Dózsa György úti ének-zenei általános a Budapestre látogató külföldi szakemberek érdeklődésének a fókuszába került…

        – Csakugyan, a vendégek sokasága árasztotta el mind a két iskola énekóráit, és elcsodálkoztak, föllelkesültek azon, amit ott láttak-hallottak. Meghatottan gondolok ma is Yehudi Menuhinra, aki a Lórántffy utcai iskola egyik énekórája után azt mondta: úgy véli, ez a világ legjobb iskolája, s ha Budapesten élne, idejáratná a fiát. Ennél nagyobb elismerés nem érhetett volna minket.

        Bors Irma a Zeneakadémia gyakorlatvezető tanáraként példát és utat mutatott az akkori énektanárjelölteknek.

        – Már 1942 óta folyamatosan jártak hozzám hospitálásra és gyakorlati tanításra, előbb a Próféta utcai iskolába, azután a Lórántffy utcai és a Dózsa György úti zenei általánosba. Az akkori tanárjelöltek között volt például Nemesszeghyné Szentkirályi Márta, Kistétényi Melinda, Lukin László, Lukin Lászlóné, Szabó Helga és még sokan mások.

        1956-tól kezdve Bors Irma és Nemesszeghyné Szentkirályi Márta közös munkájaként jelentek meg az ének-zenei általános iskola alsó tagozata számára írott, első hivatalos Énekeskönyvek.

        Hogy Kodály Zoltán miképpen vélekedett az iskolai énektanárok áldozatos munkájáról, azt 1956-ban így summázta: „A munka oroszlánrésze az általános iskolai énektanítókra háramlik. Eszerint kellene őket megbecsülni. Ha valaha megérjük azt az új Magyarországot, amelyben már nem lesz olyan ember,

        ,…kiben nem él a zene,

        S kin nem fog édes hangok egyezése…’

                          (Shakespeare: Velencei kalmár V. 1.)

az nagyrészt az ő érdemük lesz.”[15]               

 

 Hivatkozások:                                 

 [1] Kodály Zoltán: Tizenhárom fiatal zeneszerző (1925) – Visszatekintés II. kötet 389. oldal (Zeneműkiadó, Budapest, 1964)

[2] Kodály Zoltán: Tizenhárom fiatal zeneszerző (1925) – Visszatekintés II. kötet 389. oldal (Zeneműkiadó, Budapest, 1964)

[3] Kodály Zoltán: A komoly zene népszerűsítése (1946) – Visszatekintés I. kötet 197. oldal (Zeneműkiadó, Budapest, 1964)

[4] Kodály Zoltán: Gyermekkarok (1929) – Visszatekintés I. kötet 38. oldal (Zeneműkiadó, Budapest, 1964)

[5] Ádám Jenő: Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján (1944)

[6] Ádám Jenő: Egy világsiker kurta története – Élet és Irodalom, 1971. január 16.

[7] Ádám Jenő: Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján (1944)

[8] Ádám Jenő: Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján (1944)

[9] Ádám Jenő: Egy világsiker kurta története – Élet és Irodalom, 1971. január 16.

[10] Ádám Jenő: Egy világsiker kurta története – Élet és Irodalom, 1971. január 16.

[11] Ittzés Mihály: Bartók Béla és Kecskemét – Forrás, 1981. márciusi száma

[12] Bátori Lajos: Elemi énekoktatás I. rész (1889) 6. oldal

[13] Kodály Zoltán: Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete (1913) – Visszatekintés II. kötet 50. oldal (Zeneműkiadó, Budapest, 1964)

[14] Kodály Zoltán: Magyar Zenei Nevelés (1945) – Visszatekintés I. kötet 175. oldal (Zeneműkiadó, Budapest, 1964)

[15] Kodály Zoltán: Igaz, hogy nem engedik énekelni a gyermekeket! (1956) – Visszatekintés I. kötet 311. oldal (Zeneműkiadó, Budapest, 1964)