Kodály Zoltán népzenekutatói munkássága zeneszerzői tevékenységével párhuzamosan, azt megtermékenyítve bontakozott ki már 1905-től. Később pedig zenepedagógiai elgondolásaiban is fontos szerep jutott a népdaloknak.
Felismerte, hogy a magyar népzene igazi valója csak az eredeti forrásokból, a nép ajkáról ismerhető meg. Első gyűjtőútjai gyermekkora helyszínére, az első öntudatlan, de mélyen ható népdalélményeket adó Galánta környékére vezettek. Ennek eredményéből közölt válogatást már 1905-ben az Ethnographia című szakfolyóiratban. „A magyar népdal strófaszerkezete” című doktori disszertációját 1906-ban védte meg.
Bartók Béla is ebben az időben kezdett érdeklődni a népzenegyűjtés iránt. Felosztották egymás között a feladatokat. Kodály elsősorban a magyar nyelvterület északi határvidékeit járta be, de 1910-től Erdélyben is járt többször, sőt 1914-ben a bukovinai székely falvakban is gyűjtött. A gyűjtés során felismerték az összehasonlító munka fontosságát is: a szomszédnépek vonatkozásában elsősorban az eltérő sajátságok megállapítását, majd jóval később a rokon népek népdalaival való közös vonások feltárását.
1906 végén adták közre első népdal harmonizálásaikat, hogy a népdalt a zeneileg műveltebb rétegek körében népszerűsítsék. Kisebb folyóirat közlemények, tanulmányok után nagyszabású tudományos közreadásra csak az 1910-es években, elegendő anyag összegyűjtése után gondolhattak. Az anyag zenei rendezéséhez alkalmas szempontokat kellett kidolgozni. Ehhez a finn Ilmari Krohn rendezési elveit vették alapul. A Kisfaludy Társasághoz 1913-ban benyújtották Az Új Egyetemes Népdalgyűjtemény tervezetét, melyet Kodály fogalmazott meg. A támogatás hiánya és a közben kitört világháború azonban lehetetlenné tette a terv megvalósítását. Kodály néhány alapvető fontosságú tanulmánnyal gazdagította a következő években a népzenetudományt.
A trianoni határok sajnos a népzenei szempontból legértékesebb területeken végzett gyűjtőmunkát tették lehetetlenné. Ez is arra késztette a két zene-folkloristát, hogy Kodály bevezetőjével megjelentessék az Erdélyi magyarság. Népdalok című gyűjteményt 1923-ban. Kodály nem adta fel azonban a népdalgyűjtő falujárást sem: időről időre, főként a Dunántúlon gazdagította gyűjteményét, egészen 1950-ig.
1934-től Bartók Béla a Magyar Tudományos Akadémián a népdallejegyzések revideálásával és a gyűjtemény rendezésével foglalkozott. Kodály a történeti anyag felkutatását vállalta a régi kiadványokban és kéziratokban. Ebben is megnyilvánult különböző tudósi egyéniségük. Általánosságban így jellemezhetjük: Bartók inkább földrajzi értelemben (tehát más népek folklórja felé) tágította gyűjtőkörét, míg Kodály történeti vonatkozásaiban akarta feltárni népzenénk gyökereit. Nagyszabású tanulmánya, A magyar népzene 1937-ben az addigi, munkatársak által is gazdagított gyűjtésekre, továbbá történeti és nemzetközi anyagokra alapozva ad átfogó képet népzenénkről.
Bartók távozása (1940) után Kodály folytatta a népzenei összkiadás előkészítésének munkáját az MTA keretében. Ehhez munkatársakat keresett és 1951-ben már meg is jelent Kerényi György szerkesztésében a Gyermekjátékok című kötet. Ehhez és az alkalomhoz kötött dalok 1967-ig megjelent köteteihez Kodály Zoltán írt előszót. Az MTA Népzenekutató Csoportja azonban hivatalosan csak 1953-ban alakult meg. Fő feladatként a Magyar Népzene Tára szerkesztését, kiadását, s ehhez a gyűjtés folytatását jelölték meg. A Zeneművészeti Főiskolán 1951-ben megalakult Zenetudományi Tanszak keretében népzenekutatók képzése is folyt Kodály vezetésével a szakember utánpótlás biztosítására.
Kodály Zoltán, s vele a magyar népzenetudomány nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő eredményei nyertek elismerést azzal, hogy Kodályt a Nemzetközi Népzenei Tanács (International Folk Music Council) elnökévé választották (1961), s 1964-ben Budapesten tartották az IFMC konferenciáját.
Ajánlott irodalom (válogatás):
Kodály Zoltán népzene-tudományi írásai a Visszatekintés II. és III. kötetében. Szerk.: Bónis Ferenc. Budapest: Argumentum, 2008.
Kodály Zoltán: A magyar népzene. A példatárt szerk.: Vargyas Lajos. Budapest: Zeneműkiadó, 1969.
Paksa Katalin: Kodály Zoltán és a Magyar Népzene Tára. In: Bónis Ferenc (szerk.): Erkel Ferencről, Kodály Zoltánról és korukról. Magyar Zenetörténeti Tanulmányok 8. Budapest: Püski, 2001. pp. 237-256.
Pávai István (szerk.): A népzenekutató Kodály Zoltán. Egy kiállítás képei és dokumentumai. Budapest: Hagyományok Háza, 2008.
Szalay Olga: Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2004.
Szalay Olga és Rudasné Bajcsay Márta (szerk.): Kodály Zoltán nagyszalontai gyűjtése. Magyar Népköltési Gyűjtemény XV. kötet. Budapest: Balassi Kiadó–Magyar Néprajzi Társaság, 2001.
Tari Lujza: Kodály Zoltán, a hangszeres népzene kutatója. Budapest: Balassi Kiadó, 2001.
Vargyas Lajos: Kodály, a tudós. In: Bónis Ferenc (szerk.): Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence emlékezete. Magyar Zenetörténeti Tanulmányok. Kecskemét: Kodály Intézet, 1992. pp. 16-21. A kötet megvásárolható a Kodály Intézetben. A megrendelés részleteiről itt olvashat.
Vikár László: Kodály Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának igazgatója. In: Bónis Ferenc (szerk.): Kodály Emlékkönyv 1997. Magyar Zenetörténeti Tanulmányok sorozat 7. Budapest: Püski, 1997. pp. 113-117.
Az LFZE Kodály Intézet honlapjáról (www.kodaly.hu) hivatkozva.
